Zéphir-t egy kicsit szivattam tegnap. Húztam az agyát, de nem gondoltam, hogy komolyan veszi. Jézusom. Én nála aludni? Csak azért hogy megfektessen? Hahaha. Vicces. Ma pedig felhívott, hogy, na akkor csütörtökön ráérek átmenni hozzá? Én meg mondtam, hogy még nem tudom, mert sokmindenen múlik. Majd kérdeztem, hogy miújság a munkájával. És mondta, hogy, idézem: "Én nem vagyok a barátod(pasid), hogy a mindennapi gondjaimról beszélgessek, meg ilyenek". Na erre felkaptam a vizet, és mondtam, hogy engem nem az érdekel, hogy vele mi van, hanem az, hogy a munkájával mi a helyzet. És nem az, hogy az Ő munkája, hanem maga a terület érdekel, ahol dolgozik. Erre kicsit csalódottan mondta, hogy ja jó, akkor majd mesél róla, ha együtt leszünk. Igen szószerint így mondta. Én meg gondoltam magamban, hogy na azt várhatod. Remélem még kiborít párszor. Mást úgyse csinál. Viszont ezzel a kis dologgal most rontotta el az utolsó lehetőségét. Nekem egy normális, érzékeny pasi kell, aki tényleg szeret, és nem csak kihasználni akar. Ha tudná, hogy ezzel most mennyire megbántott... Kés döfött a szívembe, ami jelenleg vérzik...

Szeretem az olyan napokat, mikor mindenki rám borítja a jópár évvel ezelőtti érzelmeit, velem kapcsolatban. Egyszerűen 3-4 év távlatából, már nem tud érdekelni, hogy akkor mit érzett irántam. Nekem azt mondja, hogy most mi van. Ne azt, hogy mi volt. Ma ismét regenerálódom, mert tegnap durva partyt csaptunk. Hajnal 4re értem haza kb. Holnap pedig 9re megyek templomba, mert most már éppen itt az ideje. Letértem arról az útról, amit kitűztem magam elé. És nem tudom, hogy találjak rá vissza, ezért segítséget kell kérnem. Ő az egyetlen aki megadhatja nekem azt a feltétel nélküli szeretet, amire szükségem van.  Úgyis régen látogattam már meg az Urat. :)

Imádom az ilyen reggeleket, mikor zokogva, a könnyeimtől fulladozva ébredek fel egy álomból. Majd megpróbálok utána így tenni, mintha minden rendben lenne. Csak hogy rohadtul nincs. Zéphirrel álmodtam. Nem volt több az álom, csak hogy átmentem hozzá titokban, ő pedig teljesen kiakadt, hogy mégis hogy képzeltem, hogy csak úgy bemegyek a lakásába, és hogy hagyjam már őt békén. Én pedig összekuporodtam egy kis gömbbé, és vártam, hogy mondjon valamit, de aztán nem történt semmi. Majd egy kis idő múlva, megsajnált, és kérte, hogy feküdjek mellé az ágyra. Odamentem, és megkért, hogy feküdjek közelebb, mert jól tudom, hogy csak egy módja van annak, hogy kiengeszteljem és még közelebb húzott magához. Én meg a könnyeim közt odaordítottam neki, hogy nem ér ennyi a bocsánata. És elszaladtam. Tök mindegy volt hová, csak el onnan....

Zéphir ma felhívott, és elmondta, hogy ő semmi komolyat nem akar tőlem, mert hogy a korkülönbség, meg hogy neki másra van szüksége, mint nekem. És hogy a szíve szakadna meg, hogyha nem tudná megadni nekem azt, amit szeretnék. Mondtam, hogy nem baj. Számítottam erre, és hogy már megszoktam. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy még talán így is kell nekem. Hiszen kitudja mit hoz a holnap. És ha megszeret? Aztán rögtön arra gondoltam, hogy nem ér meg ekkora kockázatot az egész. Szeretem. Igen nagyon szeretem, de nálam túl nagy a tét, és sokat veszthetek. Vele ellentétben akinek, szinte semmi vesztenivalója nincs. Ismét lezártam ezt az egészet. Viszont azért jó tudni, hogy van valaki, akihez bármikor fordulhatok, ha esetleg megőrülök és úgy döntök, hogy mégis megéri. Már megint mit vártam? Hogy tényleg szeret? Szánalmas vagyok. És az is maradok mindig.

Nincs annál jobb érzés, mikor egy olyan hét után a barátaiddal lehetsz, amiről azt sem gondoltad, hogy túléled. És most nem túlzok. Az egész hetem azzal telt el, hogy ettem, és nem maradt bennem sokáig semmilyen étel annyira ideges voltam meg stresszes. Ezért inkább gyümölcsöt ettem és rostos gyümölcsleveket ittam. Aztán elérkezett a péntek, és átmentünk a szűk barátikörömmel tőlünk pár utcával arrébb bulizni. Majd mikor elég rossz kedvem volt hazafelé Zéphir miatt, megláttam egy ismeretlen autót a kertünkben parkolni. Daniel volt, aki bátyám legjobb barátja, és egyben az a srác is, akivel van egy fura és ismeretlen kötelékünk. Imádjuk egymást, és tényleg szívből szeretem, de több dolog is közénk áll. Ennek ellenére jól elrozézgattunk az este... Gondolom azt nem kell mondanom, hogy közben halálra ölelgetett meg puszilgattott, és nem engedett el. Majd talán olyan fél 6kor engedte hogy elmenjek aludni. Ma pedig hajnal 1re hazaértem, egy városi sétából. Viszont annyira kimerült voltam, és csak Zéphirre tudtam gondolni, hogy nagyjából 5 órányi szenvedés után, reggel 6kor végre lecsukódott a szemem. Fáradt vagyok már. És annyi fiúról írok nektek, hogy komolyan én érzem rosszul magam. A lényeg, hogy nem bírom már, hogy mindenki aranyosnak gondol. Frászt kapok ettől a szótól. Én maradok örökre "Az Aranyos Lány"?