Zéphir ma felhívott, és elmondta, hogy ő semmi komolyat nem akar tőlem, mert hogy a korkülönbség, meg hogy neki másra van szüksége, mint nekem. És hogy a szíve szakadna meg, hogyha nem tudná megadni nekem azt, amit szeretnék. Mondtam, hogy nem baj. Számítottam erre, és hogy már megszoktam. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy még talán így is kell nekem. Hiszen kitudja mit hoz a holnap. És ha megszeret? Aztán rögtön arra gondoltam, hogy nem ér meg ekkora kockázatot az egész. Szeretem. Igen nagyon szeretem, de nálam túl nagy a tét, és sokat veszthetek. Vele ellentétben akinek, szinte semmi vesztenivalója nincs. Ismét lezártam ezt az egészet. Viszont azért jó tudni, hogy van valaki, akihez bármikor fordulhatok, ha esetleg megőrülök és úgy döntök, hogy mégis megéri. Már megint mit vártam? Hogy tényleg szeret? Szánalmas vagyok. És az is maradok mindig.