Az érzés, mikor anyum elmegy a pasijával motorozni, én pedig sétálni vagyok a barátnőmmel, majd nagy beszélgetések közben, megcsörren a telefonom, hogy: Hol vagy? Elvitted a kulcsot?! Most komolyan kizártál minket?! Majd hazasietünk, hogy odaadjam neki a kulcsot, kb rohanunk. Aztán hazakísérem a barátnődet, és anyu azt szegezi a fejemhez mikor visszaérek, hogy szerinte direkt zártam ki őket. A szívem szakad meg, hogy ilyet feltételez rólam. Mostanában amúgy is eléggé kivagyok... Szóval valaki mondja már meg, hogy ilyenkor miért kell belémrúgni mindig egy óriásit?

Tegnap elmentünk strandolni, és én még életemben nem nevettem ennyit. Bátyámmal, anyukámmal, anyukám legjobb barátnőjével, a fiával, és az egyik haverjával voltunk. Levittünk egy rekesz sört, és csapattuk. Majd persze megjött anyám "palija" aki rögtön elrontotta a hangulatom, mert az az ember mindenen csak röhög. Az agyamra megy, és minden áldott nap nálunk van. Lényeg, a lényeg, nem akartam otthon maradni velük, ezért kikönyörögtem bátyámtól, hogy vigyel el a házibuliba, ahová ő megy. Nem volt egy rossz döntés. Kicsit felöntöttem a garatra, és éppen negyedórája sikáltam ki a hófehér nadrágomból a kávélikőrt, de megérte :)

Úgy gondolom, hogy minden ember megérdemli a szerelmet, hiszen, mi értelme az életnek szerelem nélkül? Gondoljatok a sikeres üzletemberekre akiknek nincsen családjuk... Mikor hazamennek a dúsgazdag lakásukba, ahol egyedül vannak. Na jó, ha akar tud magának szerezni egy "társat", na de az mégsem ugyanolyan. Ha melletted van az igaz, a nagy ő, sokkal könnyebb bármit is cselekedni, sokkal könnyebb kockáztatni, mert tudod, hogy bármit csinálsz, ő mindig szeretni fog téged. Persze, hogyha valakit így szeretsz, megeshet az is, hogy visszaélnek vele, és a végén igencsak csúnyán pofára esel. De és akkor mi van? Egyszer élünk nem? Mivel az én életem még most kezdődött csak el, szeretném jól csinálni. Aztán majd, ha majd idősebb leszek, arra gondolni, miközben mellettem ül a férjem, hogy mennyi eszement őrültséget vittem véghez. És mégsem sérültem meg benne... Persze mindig két út van. Egy biztonságos, és az ami nem, mert az egyiken elvadulsz és kicsúszol a szalagkorláton, majd pedig sosem térsz vissza. A másikon pedig, szépen, lassan, de célba érsz.

Mostanában hülyén érzem magam, és nem mindig okésok a dolgok. Úgyhogy most egy kicsit kivagyok. De igyekszem összeszedni magam, csak ez most nehezebb. Egy kis piszkálódás is nagyon fáj. Könyebben megsértődöm, és ez így rossz. Nem tudom miért vagyok ilyen, de ezen mostmár változtatnom kellene!! Csak azt nem tudom még, hogy milyen módon...