Lassan kezdem magam összeszedni, és elfogadni, hogy nincs többé. De még mindig csak az jár az eszemben, hogy mi lett volna ha. Már annak is örülnék, ha hajlandó lenne szóba állni velem, de úgyérzem egy ideig még nem fog... Az ő vesztesége. Nem én választottam ezt, mégis ő szenved és ő viselkedik áldozatként. Kezd egy picit elegem lenni ebből, hiszen én voltam az akit bántottak, és teljesen összetörtek. Nem ő. Megértem, hogy neki is nehéz, de azért vannak határok...

Tegnap együtt buliztunk a közös baráti társaságunkban. Megérkezett és több mint 1 óráig még köszönni sem köszönt, majd amikor feladtam a reményt, és a konyhában ittam a többiekkel valaki meghúzogatta a hajam hátulról. Mikor odafordultam ott állt mögöttem, és köszönt, majd bocsánatot kért, hogy eddig még nem köszönt, de éppen telefonáltam mikor megérkezett, ezért nem akart zavarni. Nagyon sokat ittam, és amikor megpuszilt a köszönésnél, és megéreztem az illatát, megint összetört bennem minden.  Az estének az lett a vége, hogy készült rólunk egy csoportkép ahol a kezemet fogja. Szurkoljatok, mert nélküle nem élet az élet. I still love you M. Come back to me!

Vége. Azt írta, hogy ennek anélkül is vége, hogy ki kéne mondani. Úgyhogy aki keres, az egy hétig a szobámban összekuporodva,és sírva talál meg. SHIT.

Régen rengeteget mosolyogtam és imádtam élni. Mostanában fizikai fájdalmat érzek, ha találkoznom kell emberekkel, mert senki sem olyan mint M. Nem pótolhatja őt senki. Egyedül fogok maradni, és életem végéig egy sarokban ülve várom, hogy rámtaláljon valaki olyan, aki majd értékeli, hogy így és ennyire tudok szeretni. Attól félek, hogy soha többé nem tudom majd ugyanazt a szeretet, és ugyanolyan mennyiségűt adni annak a férfinak aki majd megjelenik az életemben. A legszörnyűbb viszont az, hogy szeretném már lezárni ezt az egészet, de úgy nehéz, ha a "párod" nem hajlandó veled kommunikálni.

Egy gyönyörű és rengeteg tartalommal rendelkező perzsa számmal írnám most le az érzéseim. Remélem tetszeni fog.